- Justin- böktem meg a vállát az egyik szünetben.- Beszélhetnénk?
- Persze- vonta meg a vállát. Belenéztem a szemébe. Tényleg eléggé más volt, mint amit megszoktam; nem mosolygott a szeme, hanem inkább ijedt volt, vagy nem is tudom... Ezt nem lehet szavakkal elmondani.
Kézen fogtam és arrébb sétáltunk a többiektől. Megállt velem szemben és a szemembe nézett. Nyeltem egyet és megszólaltam.
- Mi a baj?
- Ezt hogy érted?- hökkent meg. Szerintem nem erre a kérdésre számított.
- Hátt- kezdtem.- Nagyon furcsa vagy mostanában...
- Nem értelek..- ingatta a fejét.
- Justin!- szóltam rá.- Ne add nekem az ártatlant! Pontotsan tudom, hogy nincs minden rendben! Miért kell hazudnod???
- De hát, ha egyszer semmi baj nincs!- kezdte elveszíteni a türelmét.
- De ha egyszer látom, hogy NINCS MINDEN RENDBEN!- kiabáltam rá, amitől mindenki ránk nézett.
- Sss, ne kiabálj!- szólt rám Justin.
- De hogy ne kiabáljak, amikor szétvet az ideg, mert te nem akarod elmondani, hogy mi a baj!- mondtam most már egy kicsit halkabban.
- Elli- kezdte. Megdörzsölte az arcát és vett egy mély levegőt.- Azért nem mondom el, mert nem akarlak megbántani.
- De hát azzal csak jobban bántasz, ha nem mondod el, hogy mi a baj és nekem azt kell néznem, ahogyan szenvedsz!
- De ez nem ilyen egyszerű...- mondta halkan.
- Miért?- néztem rá mérgesen.- Mi az a nagyon fontos, amit nem mondhatsz el nekem?!
- Kérlek, ne nehezítsd meg mégjobban a helyzetem!- dühöngött Justin. Elfordult tőlem, majd a faleveleket kezdte el rugdosni. Tudtam, hogy ilyenkor hagyni kell egy kicsit, hagy tombolja ki magát, úgyhogy megvártam, míg lenyugszik, csak utána léptem mellé.
- De ugye tudod, hogy megértenélek?- néztem fel rá.
- Tényleg szeretnéd tudni?- kérdezte fájdalmas arccal.
- Mindennél jobban- bólintottam határozottan.
- Elli, én..- sóhajtott egy nagyot.- Fogadtam az egyik haverommal...
- Ez nyomja annyira a lelkedet?- csodálkoztam. Nem tudom, de valahogy nem erre számítottam.
- Befejezhetem?
- Persze, bocsi- húztam el a számat, majd lehajtottam a fejem, nehogy lássa, amint elpirulok.
- Szóvalm fogadtam az egyik haverommal, aminek az volt a tétje, hogy...- elcsuklott a hangja.-...hogy lesmárolom az egyik osztálytársát...
Megdöbbentem. Azt gondoltam, hogy Justin-nak több esze van annál, mint hogy egy ostoba fogadást betartson, ami ráadásul hatalmas ökörség. Alig bírtam megszólalni.
- És.... mi történt?- kérdeztem suttogva.
- Elvesztettem a fogadást...- suttogta.
Megállt bennem az ütő. Még levegőt is elfelejtettem venni. Annyira elképzelhetetlen volt, hogy Justin egy átkozott fogadás miatt képes volt megcsalni... El sem tudtam képzelni, hogy mit gondolt. Azt gondolta, hogy majd szépen elhallgatja előlem, mintha mi sem történt volna. Csak lesokkoltan álltam Justin mellett. Nem bírtam megszólalni.
- Elli, mondj már valamit!- suttogta idegesen.- Megőrülök, hogy nem szólsz semmit. Legalább szidnál, vagy... nem is tudom, de mondj már valamit!
Hitetlenkedve megráztam a fejem.
- Erre.... erre nem tudok mit mondani- suttogtam a sírás szélén.
- Kérlek Elli- fordult felém.- Én annyira megbántam amit tettem...Annyira hülyeség volt..
- Talán erre nem most kellett volna rájönnöd....- suttogtam, visszatartva a sírásomat.
Sóhajtottam egy nagyot(elég szaggatottra sikerült), és megfordultam, hogy elmenjek, Justin azonban megragadta a karom.
- Ne hagyj így itt! Legalább beszéljük meg!- könyörgött.
- Szerintem nincs mit megbeszélnünk- mondtam háttal neki. Kirántottam a karom a szorításából és elindultam a többiek felé.
Még hallottam, ahogy Justin káromkodik egy cifrát, majd belerúg egy levélkupacba. Lenyeltem a könnyeimet és egy keserű mosollyal az arcomon megálltam a többiek mellett.
- Mi az?- kérdezte Avril, mikor látta az arcomat.
- Semmi- ráztam a fejem.
- Biztos?- jött közelebb. Hiába, túl jól ismer...
- Biztos- próbáltam azért füllenteni.
Valahogy kibírtam a suli végéig, hogy tudomást sem veszek Justin-ról, pedig ő nagyon próbálkozott; órákon állandóan a hátamat bökdöste, szünetekben pedig állandóan próbált velem kettesben lenni, ami nem nagyon sikerült, mert Avril és Adam állandóan rajtunk lógott. Mikor az utolsó óráról is kicsengettek, szóltam Avril-nek, hogy ma egyedül szeretnék hazamenni, és villámgyorsan kitűztem az ajtón.
Reméltem, hogy nem futok össze Justin-nal. Reméltem. Merthogy a házunk előtt álldogált.
- Mit keresel itt?- kérdeztem hűvösen.
- Csak beszélni szerettem volna veled- lépett közelebb hozzám.
- Én viszont nem szeretnék beszélni veled- vágtam vissza.
- Kérlek, hadd magyarázzam meg!
- Justin, nem szeretném, hogy megmagyarázd! Értettem, amit mondtál; hogy megcsaltál egy rohadt fogadás miatt!
- Kérlek! Tudom, hogy mekkora ökörség volt, de nem tehettem mást; hisz fogadtunk!
- Ezek szerint a saját büszkeséged sokkal fontosabb, mint én!- kezdtem elveszteni a türelmemet.
- Dehogyis!- fogta a fejét Justin.- Én szeretlek, mindennél jobban, te is tudod!
- Hát, most már kezdek elbizonytalanodni ebben- mondtam, miközben az első könnycsepp legördült az arcomról. Reszkető kézzel letöröltem az arcomról a könnycseppet.- Szerintem most menj el...
- Elli, ne sírj! A szívem szakad meg, hogy így látlak téged.... Beszéljük meg, kérlek!- könyörgött.
- Justin, ha annyira fontos lennék neked, nem csináltad volna meg azt a rohadt fogadást!- kiabáltam rá, miközben szépen lassan potyogtak a könnyeim.
- Tudom, hogy hagynom kellett volna az egészet a fenébe, de nem tudom, mit gondoltam...- dörzsölte meg Justin a tarkóját.
- Hát én se...- motyogtam.
- Figyelj- fogta meg a kezemet.- Annyira sajnálom, amit csináltam, hogy el sem tudom mondani. Ha elölről kezdhetném, hidd el, nem tenném, de már nem tudom megváltoztatni a múltat. Azt viszont, hogy hogy tudta meg a csaj a telefonszámodat, azt nem tudom.
- Az a csaj volt az???!- hökkentem meg. Ezt nem is tudtam...
- Valószínűleg...- motyogta Justin.
- Legalább ronda volt?- kérdeztem egy kicsit megenyhülve, mert nagyon értékeltem, hogy Justin ennyire igyekezett megbékíteni.
- Hátt- kezdte. Az arcom újra megmerevedett, mire Justin felnevetett.- Nyugi, csak vicceltem! Nem volt ronda, de te ezerszer szebb vagy nála!
- Én most szeretnék egy kicsit egyedül lenni....- suttogtam Justin-nak.
- Persze- mosolygott.- Aludj jól!- hajolt hozzám és megpuszilta a homlokomat
- Te is!- mosolyogtam halványan.
Kikerültem és bementem a házba.
És most, hogy az ágyamon ülök felhúzott lábakkal és a sírástól bedagadt szemekkel egy használt zsebkendőt szorongatva, azt hiszem a szerelem sokszor megvakít, elkábít és megbabonáz. Nem sokszor, mindig. Nem éreztem még sohasem olyat, mint amit Justin iránt érzek. De ezzel a lépésével egy óriásit bukott a szememben. De még így is jobban szeretem, mint bárki mást. Nem értem magamat.
Sokszor csak nézem, ahogyan a filmekben mindig minden remekül megy, a szerelmesek a végén úgyis boldogan élnek, míg meg nem halnak... Kár, hogy a valóságban nagyon kevés ilyen van. Mikor arra gondolok, hogy Justin megcsalt, újra könny szökik a szemembe és újra átélem azokat a pillanatokat, amikor ezt elmondta... Lehettem volna okosabb is- mondom ilyenkor magamnak. De nem tudom, hogy mi mást tudtam volna csinálni, mint amit.
Az emberek olyan ostobák, hogy mindig mást akarnak, mint ami van. Sosem jó nekik, ami most van. Mindig az kell, ami nincs meg és sohasem lehet már meg. Én is ilyen ostoba vagyok. Nem tudom, hogy miért nem tudom elfogadni a tényt, hogy Justin megcsalt. Ja igen.... Mert kétségtelenül, kimondhatatlanul és végtelenül szeretem.
Halisztok! El sem tudjátok képzelni, milyen boldog voltam, amikor láttam, hogy már majdnem 1200-an néztétek meg a blogomat! Köszönöm :3
És szeretném nektek két csodálatos barátnőm blogját ajánlani:
www.mynewlifeinirelandwithedwardandjohn.blogspot.com
és
www.viraagszirmok.blogspot.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése