- Jó reggelt!- köszöntem vigyorogva anyának és Zsoltinak.
- Reggelt!- motyogta tele szájjal Zsolti.
- Fúj, de disznó vagy!- fintorogtam, miközben levágtam magam mellé.
- Megkérhetnélek titeket, hogy segítsetek egy kicsit rendet tenni, mielőtt megérkeznek Justin-ék?- fordult felénk anya, szótlanul hagyva az előbbi kis vitánkat.
- Persze- feleltem mosolyogva. Elvettem Zsolti elől a tejet és a müzlit, majd a nekem előkészített tálkába öntöttem őket.
- Jönnek Justin-ék?- lepődött meg Zsolti.
- Ja- válaszoltam anya helyett.
- Zsír- bólogatott Zsolti, majd a képébe tömött egy nagy kanál Nestlé-t.
Pár percig szótlanul ettünk, amikor valami ismerős, ugyanakkor isteni finom illat ütötte meg az orrunkat. Zsoltival egy emberként szimatoltunk a levegőbe. Az ismerős szagtól rögtön kicsordult a nyálam.
- Csak nem spagettit csinálsz?- küldtem anya felé egy 'jó kislány vagyok, ezért nekem több jár' mosolyt.
- Eltaláltad- nevetett rám anya.- Viszont, el kéne menni a boltba.
- Miért?- fagyott le a mosoly a képemről, mivel meg mertem volna esküdni, hogy ezt az utasítást nekem szánta.
- Kell sajt. A spagettihez- felelte anya.
Kérdőn néztem Zsoltira, aki fel sem nézett a müzliből. Jellemző..
- Jó, megyek én- adtam be a derekam.- De előbb felöltözök!
Bevonultam a szobámba és kiválasztottam a mai szerkómat.
.jpg)
- Akkor elmentem!- kiabáltam oda anyáéknak, mielőtt kiléptem volna a napsütésbe(?).
Mosolyogva indultam el az áruház felé. Útközben feltettem a fülesem, amiben nem sokára felüvöltött a Sum 41- In too deep. Mindig is imádtam ezt a számot, mivel, mikor hallgattam, mindig valami különös vidámság szállt meg.
Pár perc elteltével már a hatalmas áruház előtt ácsorogtam. Kinyomtam a biztonságos vidámságot nyújtó számot, majd beléptem az épületbe.
Rögtön a sajtokhoz rohantam. Persze nem a sajtok iránt érzett szeretetem vezetett idáig, hanem a spagetti szeretete. Miatta tettem. Hihi.
- Jó napot!- köszöntött szívélyesen az eladónő. Így, első látásból nem jósoltam volna többnek 40-nél. De, ki tudja.
- Jó napot!- mosolyogtam.
- Mit szeretnél?
- Hát, igazából trappista sajtot...
- Mennyit?
- Köbö olyan sokat, mint az a nagy szelet, ott!- böktem a kiszemelt példány felé.
- Értem- mosolygott rám a nő. Megfogta a nagy szeletet, majd beletette egy zacskó szerűségbe, aztán a címkével leragasztotta a végeket.- Parancsoljon!
- Köszönöm- vigyorogtam a nőre, miközben elvettem a sajtot, majd leperkáltam az összegét.- Viszlát!- köszöntem el az eladónőtől.
- Szervusz!- mosolygott utánam a nő, amikor kifelé indultam.
Vagyis, indultam volna, de nem bírtam. Megláttam valamit, amitől a szám tátva maradt, a lábam a földbe gyökerezett, az agyam pedig gyors ütemben dolgozott, hogy vajon mikor és miről maradtam le. Ugyanis: Avril egy igen ismerős srác kezét szorongatva állt az áruház végében. Hirtelen valami szíven ütött; erről miért nem szólt nekem Avril. Jó, mondjuk én sem mondtam el neki, hogy Justin-nak lehet, hogy vissza kell mennie Kanadába. De, ha jobban belegondolok, ez magánügy. De ezek után biztos, hogy elmondom neki, had támadjon bűntudata.
Közelebb lopóztam hozzájuk, majd, mintha csak arra járnék, teljesen "véletlenül" nekimentem a srácnak.
- Óh, ne haragudj...- kezdtem a színészkedést, amikor megpillantottam Avril-t.- Avril?!- kérdeztem tettetett megdöbbenéssel.
- Szia, Elli- biccentett Avril.
- Hát te? Vagy hogy?- váltottam át normál üzemmódba. Aztán megakadt a szemem az ismerős fiú arcán. Mintha villámként csapott volna belém a felismerés.- Kevin??
- Szia!- vigyorodott el.- Mi újság?
- A legjobb barátnőm titkolózik előttem- feleltem epésen, nem pillantva Avril felé. Az igazság az, hogy iszonyatosan bántott ez az egész. És, be kell valljam, hogy el akartam mondani Avril-nek, mi van most velünk, Justin-nal.- Szerinted mit csináljak?
- Mindenképpen beszélj vele!- tanácsolta együttérzőn Kevin. Persze nem gondolta volna, hogy Avril-ről van szó. Ő viszont rögtön kapcsolt.
- Elli, ne csináld már!- hunyta be a szemét Avril.
- Mit?- kérdeztem flegmán. A sírás határára libbentem. Nem tudtam elhinni, hogy nem mondta el nekem. Én mindig, mindent elmondtam neki. Erre ő pont ezt hallgatja el előlem!- Hogy hatalmasat csalódtam a legjobb barátnőmben, mert úgy gondoltam, hogy mindig, mindent megosztunk egymással? Igen, valóban szörnyű ember vagyok. Kérlek, ne haragudj- feleltem olyan cinizmussal a hangomban, hogy azt hittem, szétmarja a torkom.
- Azért vagy ilyen, mert nem mondtam el?- Avril elengedte Kevin kezét, majd tett felém egy lépést. Szegény fiú csak tétlenül nézte a kibontakozó veszekedést.
- Szerinted miért?- kérdeztem, a könnyek pedig megtöltötték a szememet.- Azt hittem, mindent elmondunk majd a másiknak! Én mindig, mindent elmondtam neked!
- Óh, istenem!- csapott a homlokára unottan Avril.- Nehogy már ezen pipulj be! Csak mert nem mondtam el neked egy kis apróságot!
- Apróság?- ismételtem.- Óh, szóval az szerinted csak egy apróság, hogy eltitkolod előlem azt, hogy van barátod?!
- Igen, szerintem az!- emelte fel a hangját. Hű. Még sosem veszekedtünk úgy, igazán. Hát, most bepótoltuk.
- És egy kis apróságot nem lehet a legjobb barátnődnek elmondani?
- Neked mindenről tudnod kell?- ordította le a fejem. És ott, akkor, elvesztettem az eszem. Magamból kikelve vágtam vissza.
- Nem. De, akkor, ezek szerint, te sem szeretnéd tudni, hogy velem mi újság mostanság! Amúgy, ha olvasnád az e mail- jeidet, rájönnél, hogy baromi nagy gáz van otthon! Justin lehet, hogy visszamegy Kanadába, az életem hivatalosan is romokban, de, ha téged ez annyira rohadtul nem érdekel, akkor kösz, nem kérek többé belőled!- ennél a résznél gördült le egy könnycsepp az arcomon.- De, csak hogy tudd: most lenne igazán szükségem rád, állandóan üzenek neked mindenhol, beszélni szeretnék veled, de te tojsz a fejemre! Annyit sem írtál az sms-eimre, hogy 'bocs, épp pasizok, nem érek rá!'! Senki sem hallgat meg, mert senkinek sem mondtam el. Egyedül veled akartam megosztani, mert úgy gondoltam, tartozom annyival, hogy közösen megbeszéljük, mi a helyzet! De vissza se írsz!- dühösen töröltem le az arcomat, amit lassan öntöttek el a könnycseppek.- De, akkor viszlát, nem kell elmondanom, úgy tűnik!
- Elli, én...- kezdte, teljesen összezavarodva, de közbe vágtam:
- Semmi! Nem kell magyarázkodnod! Megértem, hogy sokkal fontosabb a fiúd, mint egy kis beszélgetés az LB-del.- mondtam, majd Kevin felé fordultam.- Örültem a szerencsének!- mosolyogtam rá, vagyis, próbáltam, majd hátat fordítva nekik, elindultam haza.
Dühös voltam, dühös és megbántott. Legbelül pedig összetörtem. Fájt, hogy a legjobb barátnőm nem mondta el nekem az első fiút, akivel együtt van. Nagyon fájt.
Mikor kiléptem az áruházból, futva tettem meg az utat hazafelé. Nem tudom, miért bántott ennyire iszonyatosan, hogy Avril, konkrétan elhallgatta előlem azt a dolgot, amit minden tinilány annyira vár, hogy beleőrül. Nekünk különösen nagy szerencsénk van, mivel nekem ott van Justin, neki meg (mint megtudtam), Kevin.
De akkor elhatároztam, hogy, ha nem mondhatom el először a legjobb barátnőmnek azt, ami Justin és köztem történik, anya lesz az első, aki megtudja. Neki alapból elmondtam volna, de mindig is úgy tartottam, hogy egy igazán tinilányos csevej nélkülözhetetlen lenne ezekben a helyzetekben. Most már belátom; igazán nélkülözhető.
Alig bírtam visszatartani a könnyeimet az úton. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. A szemem megtelt könnyel, és hatalmas megbántottság lett úrrá rajtam. Becsoszogtam a konyhába, majd a sajtot az asztalra téve lehuppantam az egyik székre.
- Ó, köszönöm!- mosolyodott el anya, amikor látta, hogy ott ülök, épen és egészségesen, és még sajt is van. Amikor azonban közelebb lépett (minden bizonnyal a sajtért), az arca mosolygósból egyszeriben változott riadtá.- Mi a baj?- kérdezte 'anyásan'. Rögtön levágta magát a mellettem lévő székre és kérdőn fonta össze a karját.
- Valamit el kell mondanom!- sóhajtottam a könnyeimmel küszködve.- Avril nem mondta el nekem, hogy van fiúja! Pedig én mindig elmondtam neki, mit van köztünk Justin-nal. Erre meg ez!
- Kicsim...- kereste anya a szavakat. Meglepettnek tűnt.- Nem is tudom, mit mondjak erre.
- Mindegy- legyintettem lemondóan. Anya már nem tini. Nyilván nem érzékeli már annak súlyát, hogy milyen az, mikor a legjobb barátnődnek hitt személy valamit elhallgat előled. Úgyhogy rögtön rátértem a lényegre. Arra, amit valójában el akartam neki mondani.- Kellene egy kis segítség.
- Persze, mondd csak, miben segíthetek!- nézett együttérzőn.
- Justin-t és a szülei egy bizonyos Tom iszonyúan átverte, aminek köszönhetően Justin-nak vissza kell menni Kanadába, különben kitiltják az államokból- elcsuklott a hangom, de rögtön hadartam tovább.- De nekem iszonyatosan fáj ez! Mármint, ha ő döntött volna így, az még oké lenne valamennyire, de úgy, hogy egy ilyen semmirekellő, mint Tom, feldúlja Justin életét, szörnyű! Justin sem akar elmenni! És Pattie meg Jeremy sem szeretné, hogy Justin elmenjen! És ÉN SEM!
- Ó, Elli!- kapott anya a szája elé. Bátortalanul elmosolyodott, én pedig behunytam a szemem és úgy folytattam, sokkal halkabb, fojtott hangon.
- Fogalmam sincs, mit tegyek. Azt sem tudom, mit kell ilyenkor tenni! Szeretnék Justin-nak és a szüleinek segíteni, de gőzöm sincs, hogyan. Nem akarok sírni, hogy ez a helyzet ne legyen még kellemetlenebb, de ha nem sírok, úgy érzem, megfulladok a magamba fojtott szomorúságtól... Éreztél már ilyet? Hogy annyira akarsz valamit tenni, hogy az már fáj?- kérdeztem anyát, de nem szándékoztam kinyitni a szemeimet.
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar, de eljött ez az idő is- felelte anya. Magához húzva átölelt és egy puszit nyomott a homlokomra. Kinyitottam a szemem és szomorúan néztem fel rá.- Ha a kérdésedre akarok válaszolni, akkor igen, éreztem már ilyet. És nem is egyszer. Tudom, mennyire fáj, meg minden. Hidd el nekem, nem lesz egyszerű! De segítek! Ne aggódj, ketten majd átvészeljük!
- De nem akarom, hogy Justin elmenjen- szipogtam.- Nagyon szeretem, és nem akarom, hogy valamiféle hülye Tom miatt kelljen elmenni tőlem!
- Kicsit önző hozzáállás- jegyezte meg halkan anya, de a hangján hallottam, hogy mosolyog.
- De annyira fáj!- suttogtam és eleredtek a könnyeim. Anya ölébe temettem az arcomat és megállíthatatlanul bőgtem.
- Ssssss- csitított anya a hajamat simogatva.- Tudom, hogy nehéz, de túl éled, kincsem! Minden rendbe fog jönni!
- Úgy gondolod?- néztem fel rám könnyektől maszatos arccal.
- Nem gondolom, hanem tudom!- simította meg könnyáztatta arcomat mosolyogva anya.- Úgyhogy nagyon ajánlom, hogy nyugodj meg, mert Justin és Pattie ajándéka nem lesz kész magától!
- Tényleg!- csaptam a homlokomra.- Nem vettem nekik semmilyen ajándékot!
- Mert saját kezűleg fogod csinálni!- mosolygott anya, majd felállt és a konyhaszekrényhez sietett. Kicsit kotorászott benne, majd letett elém egy kis üvegcsét.- 180°C-on száradó üvegfesték!- lelkendezett.- Csak festesz vele egy poharat, beállítjuk a sütőbe, és voálá! Kész is!
- Ez tök jó- mosolyodtam el halványan. Nem volt kedvem mosolyogni, de nem akartam anyát megbántani, mert én is remek ötletnek tartottam.
- Kincsem- lépett mellém anya.- Tudom, hogy nagyon fáj. Hidd el nekem, hogy minden rendbe fog jönni! Ha akarod, még Zsoltit is idehívom, hogy tudjatok együtt ökörködni!
- Idehívnád?
- Persze. Zsolti!!!
- Mi van?- kukkantott be az ajtón Zsolti.
- Idejönnél?- kérdezte tőle anya.
- Minek?
- Családi vészhelyzet.
- Mi a bajod?- nézett rám unottan. Ha nem lett volna semmi bajom, simán visszavágtam volna valamit, de akkor inkább nem volt kedvem ilyet játszani, úgyhogy felálltam és Zsoltihoz botorkáltam.
- Fáj- mondtam neki halkan, majd a szívemre tettem a kezem.- Itt. De nagyon.
Zsolti elmosolyodott, majd megölelt.
- Olyan hülye vagy!- kuncogott, miközben átölelt.
- Nálad nem hülyébb- feleltem. Nagyon jól esett, hogy megölelt. Erre volt szükségem: egy ölelésre.
- Na!- csapta össze a tenyerét anya.- Gyertek!
Újságot terítettünk az asztalra és amíg anya az ebédet csinálta, mi Zsoltival pedig csak festettünk és festettünk. Igazán fárasztó volt. De be kell valljam, hogy a végeredmény viszont csodás lett. Biztos voltam benne, hogy Justin és Pattie le lesz nyűgözve.
Miután készen lettek a poharak, anya elküldött minket, hogy öltözzünk fel csinosan. Legalábbis Zsolti, mivel rajtam már egy viszonylag ünnepélyes szerelés volt. Szóval segítettem Zsoltinak valami alkalmi öltözéket választani (térdgatyába akart bújni(?)), aztán vártunk, hogy megérkezzenek a 'vendégeink'.
Hellóó :**
Remélem, tetszett ez a rész :) Mint mondtam, még mindig beteg vagyok. 'Sajnos' egész héten az ágyat nyomtam, így nem volt alkalmam találkozni a barátaimmal, de biztosíthatom őket, hogy hétfőn már megyek! Muhahaha! Nem lesz nyugtuk! Hehe. Na jó. Tehát. Kötelező olvasmányook:
www.mynewlifeinirelandwithedwardandjohn.blogspot.hu
www.viraagszirmok.blogspot.hu
Katuss! Jó lett! Siess a kövivel!! :DDD Vagy ha nem sietsz.... :DDD <33
VálaszTörlés