A délelőttöt lenyomtam pizsiben. Délután Adam párszor hívott, hogy mikor jöjjön át. Mindig mondtam neki, hogy amikor jónak látja, mert én itthon leszek. Aztán jött egy telefonhívás. Egy ember. Aki megváltoztatta az életemet.
Mikor kikászálódtam az ágyból, a szekrényem felé sem pillantottam, amikor kitrappoltam a konyhába.
- Jó reggelt- mosolygott rám anya.
- Reggelt- motyogtam és kikerültem az ebédlőasztalt, majd bevetettem magam a nappali egyik foteljába és benyomtam a tévét.
- Minden oké?- kérdezte apa teli szájjal.
- Aha- feleltem.- Csak ma kiveszek egy kis szabit- sóhajtottam a távirányítót nyomkodva.
- Jól teszed- kurjantotta Zsolti, miközben össze-vissza köpködte a gabonapelyhet. Fúj.
A nap további része eseménytelenül telt. Egészen a fent említett hívásig.... Olyan délután 2 óra körül csörrent meg a telefonom, én pedig futólépésben vágtam át a házon, hogy felvegyem. A kijelzőn Justin neve villogott. És akkor hasított belém a felismerés, amire egész nap vártam: a baj.
- Igen?- vettem fel már rosszat sejtve.
- Megvan- sóhajtotta. A hangja akadozott, nem tudtam mire vélni. És olyan furán vékonynak tűnt.
- Mi van meg?
- A repjegyem- felelte.- Holnap megyek vissza Kanadába.
És akkor, ott, még nem is tudatosult bennem rögtön ez az egész. Csak pár másodperc múlva esett le igazán. Úgy éreztem, ha nem válaszolok rögtön, már nem tudok a sírógörcsöm miatt.
- Mi????
- Igen- sóhajtotta.- Nem sikerült rendezni ezt az ügyet Tommal... Én pedig megyek ki.
Nem bírtam semmit sem mondani. A könnyeim utat törtek maguknak, és tömegesen vonultak le az arcomon. Letöröltem volna őket, de nem mozdult a kezem.
- Ott vagy?- kérdezte riadtan.
- I-igen- dadogtam.
- Várj meg, átmegyek!- hallottam feszült hangját, majd két sípolást. Letette.
Erőtlenül hajítottam a telefonom az ágyamra, majd egyszerűen összecsuklott a lábam alattam és a földre zuhantam. Nem fájt, meg se éreztem. Csak felhúztam a térdeimet, a karomba temettem az arcomat és hagytam, hogy kirobbanjon a megállíthatatlannak tűnő zokogásom. Nem tévedtem; pár perc múlva ugyanúgy a földön gubbasztottam. A sírásom azonban nem akart abbamaradni. De a legjobban nem a kiszáradt könnycsatornáim fájtak, hanem valahol... valahol a szívem környékén. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy kivágódott az ajtó és valaki leguggol mellém.
- Elli- ismertem fel Justin hangját, amint a hónom alá nyúlt és megpróbált felhúzni.
- Hogy kerülsz ide?- pislogtam át a könnyfátyolt a szememben.
- Anyukád mondta, hogy a szobádban vagy- vette oda, majd felültette az ágyra és ő is mellém huppant.- Minden oké?
Hazudhattam volna. Mondhattam volna, hogy 'igen, minden oké, menj csak el Kanadába, nincsen semmi bajom, nyugi'. De nem tettem. Nem hazudhattam neki. Abba ő is belepusztulna, meg én is. Úgyhogy ezt mondtam:
- Nem.
- Tudom, hogy- a kezébe fogta a kezemet és az államat megemelve kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek.- most úgy tűnik, semmi sincs rendben.
- Justin- csattantam fel és felpattantam az ágyamról.- Nem 'úgy tűnik', hanem igenis semmi sincs rendben! Mondogathatjuk, hogy nyugi, majd minden rendbe jön, de nem fog!
- Kicsim, nyugi- állt fel. Látszott rajta, hogy ideges, akármennyire próbálta türtőztetni magát a jelenlétemben.
- Nem tudok megnyugodni!- sóhajtottam, majd a tenyerembe temettem az arcomat.
- Ssss- Justin kezeit a derekamra fonta és magához húzva szorosan megölelt. Átkaroltam a nyakát és belefúrtam az arcomat a vállába.
- Holnap mész?- kérdeztem halk, fojtott hangon.
- Igen- felelte tétován Justin és megpuszilta az arcomat.
A szívem összefacsarodott, a levegőm beszorult és Justin vállára borulva már csak azt vettem észre, hogy ráz a zokogás. A tüdőm leszakadt, és iszonyatosan fájt. Hogy nélkülöznöm kell az életemből azt a dolgot, ami a legfontosabb nekem. Justin-t. Annyira fájt, hogy azt nem lehet leírni.
Justin a hátamat simogatva próbált megnyugtatni. Pár perc múlva könnytől maszatos arccal néztem fel rá. És olyat láttam, amit sosem fogok elfelejteni; sírt.
- Te sírsz?- kérdeztem halkan.
- Nem akarok- behunyta a szemeit és egy árva könnycsepp gördült le az arcán.- Csak annyira szeretlek.
- Én is, Justin- suttogtam és megöleltem.
Justin arcát a hajamba temette és éreztem, ahogyan pár magányos könnycseppje a hajamra hull.
- Most akkor mi lesz?- kérdeztem nagy sokára.
- Nem tudom...
- Ugye tudod, hogy hiányozni fogsz?
- Tudom- felelte csöndesen.
Egy újabb könnycsepp csordult végig az arcomon és nagy foltot hagyva maga után Justin pólójára csöppent.
Aztán egy hirtelen hang rezzentett ki az önkívületi állapotomból. Justin szitkózódva kereste elő a zenélő telefonját, majd idegesen szólt bele.
- Igen? Jó. Megyek- és lerakta.- Mennem kell- nézett a szemembe.
Még egyszer, utoljára megöleltem.
- Szeretlek- súgtam a fülébe.
- Szeretlek- búgta halkan Justin, kicsit eltolt magától és hosszasan megcsókolt. Nem akart elengedni, ahogyan én sem.
- Nothing like us- suttogta még utoljára a fülembe. Behunyta a szemét és egy puszit nyomott a homlokomra, majd kiviharzott a szobából.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, könnyek fátyla borult a szememre, én pedig szorosan összeszorítva a fogamat, belevertem egyet a szekrényembe. Aztán még egyet. És még egyet. Aztán a hátamat nekidöntöttem a szekrénynek, a földig csúsztam, felhúztam a térdeimet és elkezdtem sírni.
Aztán csak arra lettem figyelmes, hogy valaki besétál a szobámba és leül mellém a földre. Lassan elfordítottam a fejem és Zsolti együttérző pillantásával találtam szembe magam.
- Jaj, hugi- mosolyodott el, majd széttárta a karját.- Gyere ide!
Folyamatosan bőgve borultam a bátyám karjaiba, és Zsolti vállán sírtam ki magam. A tüdőm leszakadt, a szemem bedagadt, Zsolti viszont meg sem moccant. Szótlanul tűrte, hogy majdnem fél óráig bőgjek rajta. Aztán mégis megmozdult. De nem ő, hanem az ajtóm. És két igen ismerős arc bukkant fel mögötte.
Avril a szőke hajával rögtön mellettem termett, én pedig talpra pattantam. Csak egymásra néztünk, és máris elfelejtettük azt a kis veszekedésünket. Avril bólintott, én pedig megöleltem. Olyan jól esett, hogy mindannyian azért voltak itt, mert tudták, hogy most hatalmas szükségem van rájuk. Nem is beszélve az ajtómban álló Adam-ről. Elengedtem Avril-t, aki lehuppant az ágyamra, én pedig Adam karjaiba vetettem magam. Adam megölelt és megpuszilta a fejem búbját.
Pár perc múlva már mindannyian az ágyamon ücsörögtünk. Még Zsolti is. És mindannyian egy-egy üveg nutellát kanalaztunk, ami Adam szerint tömény "boldogság hormon". Amúgy nem nagyon érdekelt, milyen hormon volt, csak az, hogy ne csak bőgjek, hanem csináljak is valamit. Ami ez esetben az evés volt.
- Srácok- szólaltam meg nagy sokára. Mindannyian érdeklődve fordították felém a fejüket. Nyeltem egyet és folytattam.- Köszönöm, hogy itt vagytok.
Avril elmosolyodott és közelebb húzódott hozzám.- Mi mindig itt leszünk neked, Elli.
- Ja, nem hagyjuk, hogy totál bedepizz- vigyorgott rám Adam. Megpróbáltam visszamosolyogni rá, de nem nagyon ment.
- Ja- bólogatott Zsolti hevesen, miközben egy nagy kanál nutellát tolt a szájába.
Betoltam a számba egy nagy kanál nutellát és figyeltem a többieket, akik próbáltak felvidítani. Még anya is megfordult a szobámban párszor, apa pedig inkább elkerült, mert attól tartott (anyától tudtam meg), hogy valami rosszat mond, és azzal megbánt. Szívesen mondtam volna anyának, hogy szóljon apának, hogy nyugodtan bejöhet, de azt hiszem, ezt ő nem értené meg. Ahogyan Adam és Zsolti sem értette meg. De mégis nagyon jól esett, hogy eljöttek hozzám. Ha úgy vesszük, igazából csak Avril és anya érezhetett velem együtt. De a legjobban Justin. Ő viszont nem volt velem. Már nem. És ez iszonyatosan fájt. Tudtam, hogy ez csak egy bugyuta "gimis szerelem" a szülők szerint. De nem. Ez annál sokkal több volt. És mindig az is marad. Nekem Justin volt az első, igazi szerelmem; nem tudom olyan gyorsan elfelejteni! Akármit mond is anya vagy Avril; nem tudom már nem szeretni! Mert én mindig is szerettem és ez sosem fog változni. Tudom, most mindenki forgathatja a szemét, hogy "dehogynem, fogsz te még valakit jobban szeretni, mint Justin-t!". Lehet. De most, per pillanat úgy érzem, soha, de soha nem fogok tudni úgy valakit szeretni, mint Justin-t. Talán majd egyszer... De nem hiszem. Fáj. Nagyon fáj, hogy elment. De azt hiszem, ha tehetnék is valamit, nem tudnám megtenni. Végül is. Justin oda való. Kanadába. Született énekes.
- Elli- bökdösött Avril, kizökkentve a bambulásomból.
- Igen?- néztem fel a nutellámból és egy újabb adagot tömtem a számba.
- Arra gondoltam, hogy egyik nap elkísérsz ruhát venni?
- Persze- feleltem.- Hova megyünk?
- Nem tudom- vont vállat mosolyogva Avril.
- Oké, szívesen megyek veled!
- Szuper- tapsikolt, majd lenyalta a mutatóujjáról a nuttellát, amibe véletlenül nyúlt bele.
Újabb adag csokikrémet toltam be a számba, mert a szilveszteri buli ugrott be; hogy ketten mentünk volna Justin-nal. És ettől a gondolattól újra könnyek szöktek a szemembe, úgyhogy jött a csoki! Mint életmentő. Segít. De komolyan.
- Ezt figyeljétek, mit tanultam- kurjantotta Adam, majd a szemembe nézett, megköszörülte a torkát, felállt az ágyról, előkereste a telefonját, nyomkodta egy ideig, majd valami megszólalt, mire visszadobta az ágyamra a telefonját és elkezdett táncolni és... énekelni. Közben engem nézett és mosolygott. Akkor mosolyodtam el először olyan igazán, mióta Justin elment. :)
Hihetetlen volt, mert a hangja tökéletesen passzolt a dalhoz, a lépéseket pedig kívülről tudta. Amikor pedig az a rész volt, hogy "Banga! Banga! Banga! Banga!", a levegőbe bokszolt, ami önkéntelenül is nevetést váltott ki belőlem. Amikor pedig valami fura hangú pasas rappelt, Zsolti odaállt Adam mellé és eltátogta a rappet. De komolyan! Olyan édesek voltak, hogy hirtelen melegség öntötte el a szívemet, és a szám sarka is mosolyra húzódott. És folyamatosan engem nézett és mosolygott. És akkor megdobbant a.....
Haliiii :***
Remélem, tetszett ez a rész, köszönöm az a rengeteg megtekintést, sokat jelent <333 Köszönöm, hogy olvassátok a blogomat!!!! Kérem a visszajelzéseket, hogy milyen lett <3333 Pusziii :***
Kötelezőőőők:
www.mynewlifeinirelandwithedwardandjohn.blogspot.hu
www.viraagszirmok.blogspot.hu
Ezt most miért kellett?? :'((( Szegények.... am nagyon jó lett kövit!!! :))))
VálaszTörlés