35. rész

...Nem is. Inkább.. Egy hatalmasat dobbant a szívem és egy pillanatra teljesen elfeledkeztem Justin-ról, arról, hogy holnap elmegy... Csak én voltam és.. Adam. Nagyon furán éreztem magam. Nem tudtam, mi van most. És ez nagyon zavart. Aztán annál a résznél, amikor Adam azt énekelte, hogy "proper superstar", megragadta a karom és felhúzott maguk mellé táncolni. Avril is csatlakozott és irtó jót táncoltunk; a balerinás résznél mindannyian pörögtünk, azt eljátszottuk Brad Pitt-et és Angelina Jolie-t. :)
Jól éreztem magam. Boldog voltam, és azt hiszem, Adam ezt akarta elérni. És ezért nagyon hálás vagyok neki.
Fáradtan dőltünk le a kanapéra, én pedig újra magamba zuhantam. De a tudat, hogy a barátaim itt vannak velem, néha elfeledtette a gondolatot, hogy meg akarok halni. Fizikai fájdalmat okozott, hogy nincsen mellettem. Justin. Annyira fájt, hogy nem tudom leírni.
Miután Adam-ék elmentek, pár pillanatig bámultam a szekrényem, amin levezettem a dühöm. Mintha nem is rúgtam volna bele. Zavart. Nagyon zavart, hogy csak úgy eltűnt a rúgásom nyoma. Azt akartam, hogy örökké maradjon ott, hogy emlékezzek Justin-ra.
Kibotorkáltam a konyhába és levetettem magam az egyik székre. Anya és apa éppen beszélgettek, de mikor leültem, abbahagyták és egy kedves mosollyal az arcukon figyelték, amint töltök magamnak egy bögre kakaót. Belenéztem a bögrémbe és tele lett a szemem könnyel. Akármerre néztem, akármit csináltam, Justin-ra emlékeztetett. Úgyhogy se szó, se beszéd, felálltam és berobogtam a szobámba. Nem akartam senkit se látni, nem akartam semmit se látni, semmit se érezni. Csak be akartam dőlni az ágyamba.
A párnába temettem az arcom és bőgtem. Folyamatosan, megállás nélkül bőgtem. Mégsem akaródzott abbahagyni. Csak sírtam. Nem tudtam elképzelni az életemet, a mindennapjaimat Justin nélkül. Nem. Lehetetlen volt. Ő már olyan szerves része lett az életemnek, hogy ha akarnám se tudnám kiverni a fejemből. A mosolyát, a hangját, az ölelését, a sűrű haját, amibe annyira jó érzés volt beletúrni! És mindez, egy csettintésre eltűnt. Elillant, mintha sose lett volna. Mintha csak képzeltem volna az egészet. Mintha Justin sosem szeretett volna, sosem lett volna itt. És akkor már kezdtem elhinni, hogy csak kitaláltam. Annyira fájt, hogy ezzel akartam könnyíteni rajta. Azon a hatalmas sziklán, ami a szívemet nyomta.
Nem volt ott velem. Nem volt ott, amikor kellett. Amikor szükségem lett volna rá... És ez fájt a legjobban. Aztán, valamilyen furcsa ötlettől vezérelve beletúrtam a fiókomba, majd kihúztam belőle azt a CD-t, amin Justin dala van, amit nekem írt; Nothing like us. Úgy éreztem, ezzel egy kicsit helyettesíteni tudom. Csak minimálisan. Úgyhogy betettem, Justin pedig hamarosan megszólalt rajta.

Amikor meghallottam a hangját, egy kellemes borzongás futott át, és elmosolyodtam. Jól esett hallani a hangját, ha csak így is, de nagyon jó volt. Lehunytam a szemem és hátradőltem az ágyon. Újra átfutottak az agyamon azok a dolgok, amiket közösen csináltunk. Pár magányos könnycsepp gördült le a szemem sarkából. De mosolyogtam. Mert ő hozta az életembe azt a fényt, amit mindig kerestem. A szerelmet. Ő hozta azt az élményt, amit mindenkinek kívánok, hogy élje át. Hogy várjon valakire. Hogy sírjon valakiért. Mert ez mindenkinek kijár. Bármit megadtam volna, csakhogy újra megölelhessem. Hiányzott. Nagyon. Hiányzott, hogy együtt nevessünk, hogy megöleljen, hogy megcsókoljon, hogy minden ok nélkül azt mondja, "szeretlek"... Azt akartam, hogy most azonnal lépjen be az ajtómon, mondja azt, hogy itt marad, rendezzék ezt az egész ügyet, legyen minden olyan, mint régen. Hogy szorosan zárjon a karjaiba, pusziljon bele a hajamba, ahogy szokott. Nevessen velem együtt. Puszilja meg az arcomat, hagyja, hogy összeborzoljam a haját. Ezt akartam. De tudtam, hogy már sosem lehet. Már nem.
Kopogtattak. Nem halkítottam le az zenét. Hagytam, hogy üvöltsön. Így jobb volt. Felültem. Zsolti állt az ajtóban.
- Valaki téged keres- mondta kedvesen, majd félreállt.
Megállt bennem az ütő. Levegőt sem kaptam. A zene még mindig teljes erővel üvöltött, de nekem nagyon halknak tűnt. Ő pedig mosolygott. Mosolyogtam én is, bár teljesen szét volt sírva a szemem. Mosolyogtam, mert Ő ott volt. Velem.


Halli :***
Bocsi, hogy ilyen sokáig nem hoztam részt, de nagyon nem volt hangulatom írni:ss De remélem tetszett, és azt is, hogy tudjátok, ki az a kis "titkos" a végén... xxx
www.mynewlifeinirelandwithedwardandjohn.blogspot.hu
www.viraagszirmok.blogspot.hu